Odaút
Mint említettem, nehéz volt - de szép! Indulás után egy órával már majdnem elaludtam. Szerencsére a fiam átvette a vezetést és pirkadatig nyomta neki az osztrák autópályán. Én meg közben aludtam a jobb oldalon, mint a bunda, levett tetővel! De azután igen szép helyeken száguldottunk keresztül, ami ébren tartott.
Hajnali pihenő valamint túlmelegedés ellen motorháztető kitámasztás és hűtővíz-sapka csere látható az alábbi képen.
Már az odaút egy kisebb veterántalálkozó volt. Néhány röpke óra alatt egymás mellett haladtunk el egy ISO Grifo Spiderrel, egy korai 911-essel és egy Alfa Spiderrel és egy öreg Magirus tűzoltó társaságában tankoltunk.
Az előörs kissé türelmetlen volt és nekivágtak az útnak nélkülünk, csak éppen rossz irányban. Visszarendeltük őket!
Végre együtt a csapat és még dél sincs :-)
Nicsak egy giccses cukormáz kastély!
A helyi Bős-Nagymaros, a templomtorony a felduzzasztott tóban áll.
Az út fénypontjához, a Stelvio-hágóhoz közeledünk.
Fel 2600 méterre! Lélegzetelállító!
A túloldalon lefelé helyenként a sziklás hegyoldalba vájt alagútban fut az út (kétirányú!).
Rettentő hosszú út vár még ránk egy szűk völgyben, ahol a szédítően meredek hegyoldalon ugyanúgy élnek, mint mi itt az alföldön (na jó, lehet, hogy nem egészen).
A Comoi tó keleti partján szinte végig alagútban száguldunk - iszonyúan fárasztó. Milánónál útépítés, majd dugó egy baleset miatt, aztán még jónéhány óra a szállodáig. Az út tanulsága: konvojban csak úgy lehet haladni, ha mindenki felveszi a tempót, aki nem, lemarad!
A találkozó
Másnap reggel a résztevők fele már az udvaron. Délelőtt regisztráció és szabadprogram.
A találkozó egyetlen hibája volt, hogy nem biztosítottak időt és helyet a közös dumálásra, ismerkedésre. Erre csak a parkolóban a készülődések idején nyílt egy kicsi alkalom, itt éppen a magyar szekció társaságában.
Kivéve, mikor esett az eső (na jó, csak egyszer esett).
Délután buszra szálltunk és irány az Autómúzeum, ahol a Bertone 100 éves évfordulója tiszteletére külön kiállítást rendeztek a prototípusokból. (Eredetileg "otthon" a saját múzeumukban néztük volna meg, ott sokkal több minden látható.) Valamikor így kezdődött.
Majd így folytatódott a korai munkákkal.
Aztán később ezek következtek (Corvair Testudo, Countach, Montreal, Carabo, Stratos)
Az X1/9 elődje, a Runabout, tapintható közelségben!
A stúdió egyik legutolsó munkája a "főnök" emlékére. Ő maga talán egyszer ragadott ceruzát életében, ellenben megtalálta és jól irányította a keze ügyébe kerülő tehetségeket.
Fiat Dino Coupe (csak azért, mert egy a garázsomban várja a feltámadását).
Gandini, a tervező és a szakmai életét meghatározó benyomások és állomások.
Másnap délelőtt Torino egyik főutcáján sorakoztunk fel.
A résztvevők közül egy korai mentaszínű, krómozott kerettel a hátfalon...
... kopottas, de eredeti Lido...
... a talán egyetlen példányban létező GT prototípus. Nem tudom, hogy szép-e, de értékes. Vittorio, a szicíliai gazdája egy Lambo-t adott el, hogy meg tudja venni ezt.
Napközben séta Torinóban.
Jó a víz!
Este ismét busszal mentünk a díszvacsorára, ahol a helyi különlegességeket szolgálták fel úgy 9-től éjfélig. Sorban hozták a fogásokat, kis adagocskákat mindenféle ínyencségből. A magyar különítmény persze morgolódott, hogy mikor hozzák már a főfogást. Aztán végül tényleg kaptunk két nagy szelet húst, amit persze már senki sem tudott megenni. Teljesen véletlenül a mi asztalunkhoz ült az imént már említett Vittorio és felesége. Innen tudjuk a történetet: a kocsi a Bertone egyik munkatársáé volt és talán van még belőle egy üres karosszéria.
Az egyik főszervező adja át az emléklapot (vagy mit is).
Több nyelven folyik az eszmecsere a további európai találkozók lehetséges szervezéséről.
Az utolsó napi reggeli gyülekező...
... minekutána a régi Fiat gyárat látogattuk meg, ahol most a Fiat konszern kereskedései vannak. A csapat kissé szétszakadva, de valahogy odaért. (A 14-es sorszám a több, mint 130 résztvevő közt jelzi, hogy már jó előre készültünk és időben jelentkeztünk a dzsemborira. A magyar különítmény 10-től 16-ig kapott számot, előttünk csak az egyik szervező csapat, a szicíliai klub tagjai voltak.)
Egy autó, ami több más méretben is létezik. (Mellesleg egy Alfa hátsó ablakában.)
A fő attrakció a régi próbapályán való körözés és közös fotózás volt.
Már megint zabálunk! Ez a búcsúebéd, amolyan mediterrán svédasztal, mindenféle zöldséggel és tengeri herkentyűvel. Az viszont biztos, hogy soha máskor nem kóstoltunk volna ennyi finom olasz (piedmonti) ételt, mint a találkozón. Ezért aztán fontos ez az élmény is!
A ráadás
A csapat ezután szétszéledt, ki-ki a tengerpartra, a hegyekbe, a nagynénihez, vagy hazafelé vette az irányt. Két autó személyzete még eljött velünk Modenába, megcsodálni a Lamborghini gyári múzeumát.
A Miura - az egyik legszebb sportkocsi -, kétféle hátsó résszel, a Fiat 850 Spider és a Fiat Dino 2400 lámpájával.
Az új technológia, szénszálas utascellával, acélvázas segédkeretekkel.
Nem csalás, nem ámítás: rendőrségi Lambo.
Úgy félóránként kijön egy új autó a gyárból és elviszik egy próbakörre (hogy utálhatják a környékbeliek a Lambókat!). (Én biztos utálnám egész nap az oroszlánüvöltést hallgatni!)
Még egy kis kincsvadászat
Ezután már csak a fiammal ketten maradtunk nézelődni. Előkaptuk az otthon gugliból kinyomtatott térképeket a felkeresendő kincsekről. Ferruccio Lamborghini közelben található gyűjteménye csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, így nekünk ennyi jutott belőle. A képen egy Espada sirályszárnyas prototípusa látható (már amennyi).
Visszatérve Modenába, rögtön megtaláltuk a Stanguellini épületét, de sehogy sem tudtunk bejutni, a környékben dolgozó emberek sem tudták, hogyan kell, így még egy-két kört futottunk, mire sikerült.
De megérte. Ez egy kis családi autóépítő vállalkozás (volt?), az alapító mindenféle végzettség nélkül, csupán a lelkesedés erejéből kezdett elsősorban versenyautókat építeni. A minőségüket mutatja, hogy számos neves F1-es pilóta ilyenekkel is rajthoz állt egyéb versenyeken. A gyűjtemény legjavát az 50-es évekből való versenyautók adják. A pirosak olasz színben, a kék franciában és szürkében egy Fiat 1100-as kupésított utcai változata. No meg egy a gyereknek, nehogy lemaradjon!
Modena első autója az öreg Stanguellinié volt (1 MO rendszámmal.)
Ilyen és ehhez hasonló kis motorocskákat építettek az 5-600 kilós kasznikba. Ez egy 750-es Fiat blokk a tetején egy kétszer akkora kétvezértengelyes hengerfej, amiből 75 ló körüli teljesítményt hoztak ki. Hasonló aránnyal számolhatunk az 1100-as blokk esetén is. Bizony mondom néktek, gyönyörűség ez a kis macchina!
Ezeknél a torpedóknál minden a minimális súlyról szólt. Pillekönnyű acélváz, alumíniumburkolat, kicsi, erős motorok. Ezen a kasznin kívülről Lotus felirat díszelgett, belül meg ez van!
Signor Vicario lelkesen, bár néha a dolgokat jelentősen eltúlozva magyarázott, cserébe egyetlen fizetséget kért: vennünk kellett egy "divudi"-t a cég múltjáról, már csak a becsület kedvéért.
Néhány egyéb (érdektelen) járgány is része a család gyűjteményének. Ezek a gépek nem csak kiállítási tárgyak! A család legifjabb generációja rendszeresen részt vesz velük különféle találkozókon, akárcsak a versenygépekkel a veterán küzdelmekben.
A Modenában frissen nyílt Casa Enzo Ferrari a commendatore életét dolgozza fel. A fő kiállítási térben azok a járművek, amikkel valamilyen kapcsolatba hozható az autóépítőként és istállótulajdonosként is sikeres férfiú. (Máris bizonyítom az előbbi állításomat, jobb alsó sarokban egy Stanguellini (82), aztán Maserati, Fiat Balilla és korai Ferrarik...vagy éppen De Tomaso Vallelunga)
Egy rakás Alfa Romeo (a Scuderia kezdetben ilyenekkel versenyzett).
Az első, Ferrari által épített gépsárkány,
Avio néven.
Sorra került Maranello is, bár ez - gondolom - elcsépelt, így csak néhány kép ízelítőül.
Szerencsére a gugliban nemcsak térképek vannak, hanem fényképek is, így aztán emlékeztem rá, hogy ez az a kapu, amit keresünk. Különben kicsit tovább tartott volna a bóklászás.
A Maserati fivérek gyűjteményét egy nagyobbacska vargabetű után Panini szerezte meg, ami az alapját adta ennek a szép és gazdag kiállításnak. A bemutatócsarnok egy tejgazdaság közepén van, közel a városhoz.
Beléptünk és éppen valami kóstolóhoz terítettek. Kérdeztük, megnézhetjük-e a gyűjteményt, mondták, hogy persze...
Mászkálhattunk, keresztül-kasul ahová csak akartunk, a végén már csak mi ketten voltunk. Itt-ott annyi volt kiírva, hogy ne nyúljunk a tárgyakhoz. (Mellesleg itt is láttunk Stanguellinit.)
A csarnok mellett egy sor traktor díszeleg, közöttük gőzgép és egy villamos vontató is.
A tulaj ebből él.
Egy kis modenai hangulat, sikátorbajnoksággal.
Autómodell-bolt kirakata. Figyelem! Skoda mikrobusz, Volga kombi, UAZ, Wartburg, Warszawa!
Keresgéltük még a DeTomaso-t is, de a kempingtulaj elárulta, hogy az bizony már csak egy sor düledező barakk, ami mellett többször elmentünk. Így fogtuk a sátorfánkat és elautóztunk Milano-ba, hogy megkeressük az Alfa múzeumát. Egy fél nap múlva meg is találtuk... a hűlt helyét.
Terveztem még egy kis barangolást a környéken, kis városokban és a Garda tó körül, de annyira felbosszantott a mellékutakon való reménytelen tévelygés, hogy végül felmentünk egy autópályára és elindultunk haza.
Irány a Brenner hágó.
Este megszálltunk Trento közelében egy kis kempingben. Reggel egy mesebeli tengerszemet találtunk mellette.
Hazafelé néhány ilyen várkastély, erőd, meg hasonló mellett haladtunk el.
Maga az út sem piskóta, ahogy felkúszik a völgyben, majd másfélezer méterre, miközben szinte a lába (sem) éri a földet. Az építése az ötven-hatvanas évek mezsgyéjén technikai bravúr volt és nem kevés áldozattal járt.
