2014. február 14., péntek

5. Csak, hogy ne unatkozzak

Mottó: A szopórém mostanában nálam időzik.
(További kalandok 2013. nyaráról)

Nem kapcsolt be a hűtőventillátor, kiderült, hogy a relé nem kapcsol. Látszólag csili-vili, de hogy mitől szakad el a behúzótekercs? Talán a harmadik(!), amit próbáltam, már működött. A dolog fintora, hogy azt azért vettem ki réges-rég egy autóból, mert egyszer beázott és aztán már nem kattogott. Most meg igen, pedig csupa oxid lett a belseje.

A kuplung kezdettől fogva olyan volt, hogy gyakorta bent maradt a pedál. Kicsit pöckölgetni kellett lábbal, hogy elinduljon visszafelé. A munkahengernél van egy kis rugó, ami úgy volt beszerelve, hogy a kinyomás irányába segítette a dugattyút és nem visszatérni. Ezt átraktam úgy, hogy az utóbbi célt segítse elő.
Azt már sejtettem, hogy előbb-utóbb cserélni kell a hengereket, mert hát az idő vasfoga... Aztán bekövetkezett, hogy felengedve félúton meg-megállt a pedál.
Egy holland barátom bejelentkezett, hogy meglátogatna, de szívesen segítene valami komolyabb munkában az autó körül. Épp kapóra jött a kuplunghengerek kicseréléséhez. Nem volt semmi gond a légtelenítésig, de az nem akart menni sehogy. Valószínűleg a tartálytól menő cső volt megtörve a kormányoszlop feletti gubancban. Amint azt helyretettem, egész gyorsan felvette a rendszer a folyadékot.
Egy ideig jól működött, de aztán az ősszel kezdett hosszabb ideig tartó kinyomásra visszaengedni. A régi hengereket megvizsgálva úgy döntöttem, hogy még a gumigyűrűk cseréjével javíthatóak. Nem tudom, gyárilag milyen és mennyiféle hidraulikahengerrel szerelték ezeket az autókat. A cserék során beépített darabok meg még színesítik a palettát. Mindenesetre a bolti munkahenger javítókészlet egyetlen egy olyan gyűrűt sem tartalmazott, amilyen kellett volna. Kis utánajárással, különféle fék- és kuplungjavító készletek tanulmányozásával, meg hidraulika szaküzletbeli látogatással összeszedegettem a szükséges tömítéseket. A főhenger "visszacserélése" után egy ideig megint jó lett a kuplung, de aztán elkezdett beesni, meg nem visszajönni a pedál. Bár maga a szerkezet szétkapcsolt, mert váltani lehetett. Sok töprengés után végül azt találtam, hogy a munkahenger lökőrúdjának a hossza, ezáltal a szerkezet holtjátéka nem volt jól beállítva. Belőttem, most újra jó.

Egyszer meg a vízszivattyú tömszelence adta meg magát. Egész pontosan a szivattyúkerék hátsó sík felülete lett kissé rücskös a korróziótól, amire a tömítés felfekszik. A felületet megcsiszoltam, tömítés(eke)t cseréltem. A tömszelence megegyezik a Ladáéval és még lehet kapni a régi jó rézházasat is. Remélem, egy darabig jó lesz.

Erről jut eszembe, az utóbbi másfél évben annyi hűtővizet ellocsoltam, belegebed az élővilág.
.
.
.
Folytatódtak az elszakadások 2014-ben is.

Kezdte a gázhuzal, menet közben, egy előzés megkezdésekor. Helyszíni javítás drót beletoldásával. Aztán vettem 2-es bovdenbelsőt és azt fűztem be a régi helyére.


Sebességmérő hajlékony hajtótengelye (km-óra spirál). Átkerült az aranyból, de azé sokkal hosszabb, valószínűleg az 1,3-asé. A váltó kihajtásánál kicseréltem a kopott tömítő karmantyút egy szimmeringre.


Kézifékkötél. Mindkét oldal csere. Elég nagy szívás. Ha már felemeltem és megbontottam, rögtön cseréltem mindkét oldalon féltengelyszimmeringet is. Végre megoldódott a váltó olajszivárgása.
.

.
Miskolcról hazafelé át a hegyeken már lefelé jövet újra éreztem, hogy elmelegszik a fék, elmegy a fékhatás. TRW fékbetét is kilőve. 



4. Fékhatás jobbítása

Avagy: Népszerű todomány á la Öveges prof.
(Történik 2013 nyarán)

Ennek az autónak mindig az első kerekei csúsztak meg erős fékezéskor. Ez kissé ijesztően hatott és úgy tűnt, ezzel sok, még hátul tartalékban lévő fékerő elveszik. (Ha valaki nem tudná, ezen nincs fékerőszabályozó.) Az arany színűnek egyszerre csúszott mind a négy kereke (legalábbis úgy éreztem), jobban is lassult és akár kanyarban is biztosabban lehetett fékezni. Bár fékpadon mérve mindig 25% körüli eltérés volt hátul a két oldali fékerő között. Aztán szétszerelésnél kiderült, hogy a nem egyforma dugattyúk voltak a ludasak: az egyiken 34-es, a másikon 38-as átmérőjű. Ez utóbbi valamelyik nagypolszki hátsó féknyergének a sajátja. Szereztem is egy párat bontóban, de persze a dugattyúinak a gyári keménykrómozását már kikezdte az idő és az alumíniummal való szoros kapcsolat (ld: galvánkorrózió). Viszont besétáltam egy alkatrészboltba és kérdésemre kiderült, hogy van valahol raktáron egy pár 38-as dugattyú, amit meg is szereztem (rozsdamentes acélból!). Egyszer egy ráérős hétvégén kicseréltem a hátsó féknyergeket.

Még jóval előtte (nagyjából egy évvel) és utána a cég lassulásmérőjével szórakozgattam keveset. Ez a szerkezet a hozzá való program segítségével kirajzolja diagramban a pillanatnyi gyorsulást-lassulást, a sebességet és a megtett utat az eltelt idő függvényében. Ugyanazon az útszakaszon szinte ugyanolyan időjárási körülmények között (száraz, meleg, napos idő) méricskéltem a gyorsulást és ami fontosabb: a lassulást, méghozzá úgy, hogy egészen csúszáshatárig nyomtam.

Első esetben a gyári fékdugattyúkkal (hátul 34 mm átm.) - ami szinte pontosan 2/1 (66/34) fékerő arányt eredményez elöl/hátul - és a kortalan (kiflexelték belőle a gyártási időt), de újszerű Pirellikkel.
Második esetben 38-as dugattyúkkal  - ami elvileg 62/38 arányt kellene adjon, de akkor hátul még valamivel gyengébbet adott, ahogy azt fékpadon kimértem -, szintén a Pirellikkel.
Harmadik esetben felraktam a Yokohamákat. 
Vettem még vadiúj fékbetéteket, előre és hátra egyforma gyártmányút és azokat is kicseréltem. Ekkor már nagyjából tudta az elméleti arányt produkálni, talán épp a fékbetéteknek köszönhetően.

A mért lassulás értékek: közepes (diagramból leolvasva) - max(diagramból) - átlag(számított) - és a fékút 100-ról
1: 6,8 - 7,2 - 6,78    - 57 m
2: 7,7 - 8   - 7,37     - 52,4 m
3: 7,9 - 8,5 - 7,75    - 49,7 m

Másként közelítve a kérdést: Ha elöl megcsúszik a kerék mondjuk 2400 N erőnél, akkor gyárilag hátul 1200 N erőt ad le, míg a nagyobb dugókkal 1470 N-t. Ez durván 10 % lassulásnövekedés ( -5 m fékút), ami a második mérésnél már bőven megvolt.
Fékpadi mérésből kiszámítottam, hogy ekkora lassuláshoz szükséges fékerők kb. 250 N láberőt igényelnek (durván 25 kg), ami szerintem nem kiált szervóért. Ha valaki ennyit nem tud lábbal taposni, ne vegyen sportkocsit!
És még mindig az eleje csúszik meg előbb!
Ja, a gyorsulások 100-ra a három esetben: 11,8 - 13,8 - 11,9 s A másodiknál úgy tűnik, picit köhécselt a motor. A harmadiknál elvileg 12,4-et kellett volna mérni, mert a Yokók kb. 5 %-kal nagyobb átmérőjűek, tehát annyival kisebb vonóerő megy le az aszfaltra.


Apropó fékbetétek. Ezek az újak olyat "tudnak", amit még eddig soha nem tapasztaltam: huzamosabb fékezésre elmelegszenek és aztán nem fognak. Döbbenet!

2013. november 8., péntek

3. Torino

Odaút


Mint említettem, nehéz volt - de szép! Indulás után egy órával már majdnem elaludtam. Szerencsére a fiam átvette a vezetést és pirkadatig nyomta neki az osztrák autópályán. Én meg közben aludtam a jobb oldalon, mint a bunda, levett tetővel! De azután igen szép helyeken száguldottunk keresztül, ami ébren tartott.
Hajnali pihenő valamint túlmelegedés ellen motorháztető kitámasztás és hűtővíz-sapka csere látható az alábbi képen.


Már az odaút egy kisebb veterántalálkozó volt. Néhány röpke óra alatt egymás mellett haladtunk el egy ISO Grifo Spiderrel, egy korai 911-essel és egy Alfa Spiderrel és egy öreg Magirus tűzoltó társaságában tankoltunk.





Az előörs kissé türelmetlen volt és nekivágtak az útnak nélkülünk, csak éppen rossz irányban. Visszarendeltük őket!
Végre együtt a csapat és még dél sincs :-)



Nicsak egy giccses cukormáz kastély!


A helyi Bős-Nagymaros, a templomtorony a felduzzasztott tóban áll.



Az út fénypontjához, a Stelvio-hágóhoz közeledünk.


Fel 2600 méterre! Lélegzetelállító!



 A túloldalon lefelé helyenként a sziklás hegyoldalba vájt alagútban fut az út (kétirányú!).




Rettentő hosszú út vár még ránk egy szűk völgyben, ahol a szédítően meredek hegyoldalon ugyanúgy élnek, mint mi itt az alföldön (na jó, lehet, hogy nem egészen).


A Comoi tó keleti partján szinte végig alagútban száguldunk - iszonyúan fárasztó. Milánónál útépítés, majd dugó egy baleset miatt, aztán még jónéhány óra a szállodáig. Az út tanulsága: konvojban csak úgy lehet haladni, ha mindenki felveszi a tempót, aki nem, lemarad! 

A találkozó


Másnap reggel a résztevők fele már az udvaron. Délelőtt regisztráció és szabadprogram.
A találkozó egyetlen hibája volt, hogy nem biztosítottak időt és helyet a közös dumálásra, ismerkedésre. Erre csak a parkolóban a készülődések idején nyílt egy kicsi alkalom, itt éppen a magyar szekció társaságában.


Kivéve, mikor esett az eső (na jó, csak egyszer esett).


Délután buszra szálltunk és irány az Autómúzeum, ahol a Bertone 100 éves évfordulója tiszteletére külön kiállítást rendeztek a prototípusokból. (Eredetileg "otthon" a saját múzeumukban néztük volna meg, ott sokkal több minden látható.) Valamikor így kezdődött.


Majd így folytatódott a korai munkákkal.


Aztán később ezek következtek (Corvair Testudo, Countach, Montreal, Carabo, Stratos)


Az X1/9 elődje, a Runabout, tapintható közelségben!


A stúdió egyik legutolsó munkája a "főnök" emlékére. Ő maga talán egyszer ragadott ceruzát életében, ellenben megtalálta és jól irányította a keze ügyébe kerülő tehetségeket.


Fiat Dino Coupe (csak azért, mert egy a garázsomban várja a feltámadását).


Gandini, a tervező és a szakmai életét meghatározó benyomások és állomások.


Másnap délelőtt Torino egyik főutcáján sorakoztunk fel.


A résztvevők közül egy korai mentaszínű, krómozott kerettel a hátfalon...


... kopottas, de eredeti Lido...


... a talán egyetlen példányban létező GT prototípus. Nem tudom, hogy szép-e, de értékes. Vittorio, a szicíliai gazdája egy Lambo-t adott el, hogy meg tudja venni ezt.



Napközben séta Torinóban.


Jó a víz!


Este ismét busszal mentünk a díszvacsorára, ahol a helyi különlegességeket szolgálták fel úgy 9-től éjfélig. Sorban hozták a fogásokat, kis adagocskákat mindenféle ínyencségből. A magyar különítmény persze morgolódott, hogy mikor hozzák már a főfogást. Aztán végül tényleg kaptunk két nagy szelet húst, amit persze már senki sem tudott megenni. Teljesen véletlenül a mi asztalunkhoz ült az imént már említett Vittorio és felesége. Innen tudjuk a történetet: a kocsi a Bertone egyik munkatársáé volt és talán van még belőle egy üres karosszéria.


Az egyik főszervező adja át az emléklapot (vagy mit is).


Több nyelven folyik az eszmecsere a további európai találkozók lehetséges szervezéséről.


Az utolsó napi reggeli gyülekező...



... minekutána a régi Fiat gyárat látogattuk meg, ahol most a Fiat konszern kereskedései vannak. A csapat kissé szétszakadva, de valahogy odaért. (A 14-es sorszám a több, mint 130 résztvevő közt jelzi, hogy már jó előre készültünk és időben jelentkeztünk a dzsemborira. A magyar különítmény 10-től 16-ig kapott számot, előttünk csak az egyik szervező csapat, a szicíliai klub tagjai voltak.)


Egy autó, ami több más méretben is létezik. (Mellesleg egy Alfa hátsó ablakában.)




 A fő attrakció a régi próbapályán való körözés és közös fotózás volt.




Már megint zabálunk! Ez a búcsúebéd, amolyan mediterrán svédasztal, mindenféle zöldséggel és tengeri herkentyűvel. Az viszont biztos, hogy soha máskor nem kóstoltunk volna ennyi finom olasz (piedmonti) ételt, mint a találkozón. Ezért aztán fontos ez az élmény is!


A ráadás


A csapat ezután szétszéledt, ki-ki a tengerpartra, a hegyekbe, a nagynénihez, vagy hazafelé vette az irányt. Két autó személyzete még eljött velünk Modenába, megcsodálni a Lamborghini gyári múzeumát.



A Miura - az egyik legszebb sportkocsi -, kétféle hátsó résszel, a Fiat 850 Spider és a Fiat Dino 2400 lámpájával.




Az új technológia, szénszálas utascellával, acélvázas segédkeretekkel.


Nem csalás, nem ámítás: rendőrségi Lambo.


Úgy félóránként kijön egy új autó a gyárból és elviszik egy próbakörre (hogy utálhatják a környékbeliek a Lambókat!). (Én biztos utálnám egész nap az oroszlánüvöltést hallgatni!)


Még egy kis kincsvadászat


Ezután már csak a fiammal ketten maradtunk nézelődni. Előkaptuk az otthon gugliból kinyomtatott térképeket a felkeresendő kincsekről. Ferruccio Lamborghini közelben található gyűjteménye csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, így nekünk ennyi jutott belőle. A képen egy Espada sirályszárnyas  prototípusa látható (már amennyi).


Visszatérve Modenába, rögtön megtaláltuk a Stanguellini épületét, de sehogy sem tudtunk bejutni, a környékben dolgozó emberek sem tudták, hogyan kell, így még egy-két kört futottunk, mire sikerült.


De megérte. Ez egy kis családi autóépítő vállalkozás (volt?), az alapító mindenféle végzettség nélkül, csupán a lelkesedés erejéből kezdett elsősorban versenyautókat építeni. A minőségüket mutatja, hogy számos neves F1-es pilóta ilyenekkel is rajthoz állt egyéb versenyeken. A gyűjtemény legjavát az 50-es évekből való versenyautók adják. A pirosak olasz színben, a kék franciában és szürkében egy Fiat 1100-as kupésított utcai változata. No meg egy a gyereknek, nehogy lemaradjon!


Modena első autója az öreg Stanguellinié volt (1 MO rendszámmal.)


Ilyen és ehhez hasonló kis motorocskákat építettek az 5-600 kilós kasznikba. Ez egy 750-es Fiat blokk a tetején egy kétszer akkora kétvezértengelyes hengerfej, amiből 75 ló körüli teljesítményt hoztak ki. Hasonló aránnyal számolhatunk az 1100-as blokk esetén is. Bizony mondom néktek, gyönyörűség ez a kis macchina!


Ezeknél a torpedóknál minden a minimális súlyról szólt. Pillekönnyű acélváz, alumíniumburkolat, kicsi, erős motorok. Ezen a kasznin kívülről Lotus felirat díszelgett, belül meg ez van!



Signor Vicario lelkesen, bár néha a dolgokat jelentősen eltúlozva magyarázott, cserébe egyetlen fizetséget kért: vennünk kellett egy "divudi"-t a cég múltjáról, már csak a becsület kedvéért.


Néhány egyéb (érdektelen) járgány is része a család gyűjteményének. Ezek a gépek nem csak kiállítási tárgyak! A család legifjabb generációja rendszeresen részt vesz velük különféle találkozókon, akárcsak a versenygépekkel a veterán küzdelmekben.



A Modenában frissen nyílt Casa Enzo Ferrari a commendatore életét dolgozza fel. A fő kiállítási térben azok a járművek, amikkel valamilyen kapcsolatba hozható az autóépítőként és istállótulajdonosként is sikeres férfiú. (Máris bizonyítom az előbbi állításomat, jobb alsó sarokban egy Stanguellini (82), aztán Maserati, Fiat Balilla és korai Ferrarik...vagy éppen De Tomaso Vallelunga)



Egy rakás Alfa Romeo (a Scuderia kezdetben ilyenekkel versenyzett).


Az első, Ferrari által épített gépsárkány, Avio néven.


Sorra került Maranello is, bár ez - gondolom - elcsépelt, így csak néhány kép ízelítőül.




Szerencsére a gugliban nemcsak térképek vannak, hanem fényképek is, így aztán emlékeztem rá, hogy ez az a kapu, amit keresünk. Különben kicsit tovább tartott volna a bóklászás.


A Maserati fivérek gyűjteményét egy nagyobbacska vargabetű után Panini szerezte meg, ami az alapját adta ennek a szép és gazdag kiállításnak. A bemutatócsarnok egy tejgazdaság közepén van, közel a városhoz.


Beléptünk és éppen valami kóstolóhoz terítettek. Kérdeztük, megnézhetjük-e a gyűjteményt, mondták, hogy persze...


Mászkálhattunk, keresztül-kasul ahová csak akartunk, a végén már csak mi ketten voltunk.  Itt-ott annyi volt kiírva, hogy ne nyúljunk a tárgyakhoz. (Mellesleg itt is láttunk Stanguellinit.)



A csarnok mellett egy sor traktor díszeleg, közöttük gőzgép és egy villamos vontató is.



A tulaj ebből él.


Egy kis modenai hangulat, sikátorbajnoksággal.



Autómodell-bolt kirakata. Figyelem! Skoda mikrobusz, Volga kombi, UAZ, Wartburg, Warszawa!



Keresgéltük még a DeTomaso-t is, de a kempingtulaj elárulta, hogy az bizony már csak egy sor düledező barakk, ami mellett többször elmentünk. Így fogtuk a sátorfánkat és elautóztunk Milano-ba, hogy megkeressük az Alfa múzeumát. Egy fél nap múlva meg is találtuk... a hűlt helyét.
Terveztem még egy kis barangolást a környéken, kis városokban és a Garda tó körül, de annyira felbosszantott a mellékutakon való reménytelen tévelygés, hogy végül felmentünk egy autópályára és elindultunk haza.
Irány a Brenner hágó.


Este megszálltunk Trento közelében egy kis kempingben. Reggel egy mesebeli tengerszemet találtunk mellette.


Hazafelé néhány ilyen várkastély, erőd, meg hasonló mellett haladtunk el.


Maga az út sem piskóta, ahogy felkúszik a völgyben, majd másfélezer méterre, miközben szinte a lába (sem) éri a földet. Az építése az ötven-hatvanas évek mezsgyéjén technikai bravúr volt és nem kevés áldozattal járt.